MAGYARORSZÁGI
DRUKPA KAGYÜ
BUDDHISTA KÖZÖSSÉG

Szertartások, vallási gyakorlatok, tanítások, szentiratokból felolvasások. Guru Jóga, Tárá, Csenrézi, Amitájusz, Mahakala, Garuda, Vadzsrapáni, védelmezők, pudja, Hosszú élet gyakorlatok (tagjainknak)

Vallási gyakorlatok:
Kedd-csütörtök szerda, szombat, vasárnap, illetve: újhold, telihold, buddhista ünnepekkor.
Ahhoz, hogy közösségünkhöz csatlakozzon Új jelentkezőknek szükséges: az előzetes bejelentkezés, interjú és 1 napos meditáció és buddhista tanítás elvégzése

Meditáció, előkészítő gyakorlatok: A tudat lecsendesítése (sine/samatha) meditáció: Az összpontosítás előfeltétele a nyugalom, a tudat lecsendesítése. Amikor lecsendesítem a tudatom, akkor a figyelem nem csapong különböző, éppen felmerülő tárgyak irányába. Megnyílik a lehetőség, hogy megmaradjon egy kiválasztott tárgy mellett. Ha a lecsendesülés folyamatában a tudat háborgása csitul, annál jobban tudok összpontosítani a választott tárgyra.

Meditációs tanfolyamainkról itt tájékozódhat

A Menedék és Szangha jelentősége Buddha hagyományában
és a Magyarországi Drukpa Kagyü Buddhista Közösségnél

Aki Buddhát szeretné követni, annak a belső úton kell járnia. A külvilág helyett önmagán belül keresni az igazságot, a békét, az egyensúlyt. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy a külső úton segítséget közvetlenül nem kaphatunk. A belső úton nem a mások, hanem a saját problémáinkkal, szenvedéseinkkel foglalkozunk. Ezeket helyettünk, más, kívülről nem fogja tudni megoldani. Így megszabadulásunk nem egy külső segítségbe vetett hiten múlik, hanem a belső bizalmon és tudáson, amelyek egymással szoros kapcsolatban vannak. Először el kell hinnünk, hogy Buddha elérte a megvilágosodást, hogy rá tudjunk lépni az ösvényére. De ő maga mondta, hogy egy lépést sem kell tennünk tovább, ha nem tapasztaljuk meg mi magunk is azt, amiről tanított.

Ezeknek a tapasztalatoknak a beazonosításában, felismerésében tudnak a próbálkozó, gyakorló társaink segíteni. Ők alkotják a buddhista közösséget, a Szanghát, amely a Három Menedék egyike. A Buddha, a Dharma és a Szangha együtt a Három Drágakő, a létforgatagban, a Szamszárában megtalálható három legértékesebb dolog. Ezt nehezen hisszük el arról a Közösségről, amelyen keresztül az elején még szinte ismeretlen Buddhához és a Dharmához először kapcsolódunk, mert még csak a gyakorlás idején érezzük ezt az értéket.

Szanghát nem váltogatjuk, gondoljunk bele, ha a Lámák egyik hagyományvonalból a másikba "igazolnának át". A Szangha az egyetlen olyan közösség, amely segít bennünket a gyakorlásban. A Szangha az a fajta emberi közösség, amelyik nemcsak akkor törődik velünk, amikor jól megy és hasznosak vagyunk, hanem az öregek otthonában, sőt ezen túl, a halálban is segítséget tud nyújtani. Ez az egyetlen olyan közösség, amelyik nem korlátozódik a világi érdekekre, hanem távlatában látja az életet és együtt halad velünk a szellemi úton

A szellemi közösség mi magunk vagyunk:
Az ilyesfajta kisközösségek azonban nem rajtunk kívül vagy tőlünk függetlenül léteznek. A Szangha mi magunk vagyunk, nem mások.Nem várhatunk arra, hogy valaki létrehozza, aztán ha tetszik, beülünk, ha nem vagyunk vele megelégedve, keresünk másikat.Ha így állunk hozzá, nem sokáig lesznek Európában olyan közösségek, amelyek menedékül szolgálnak. A Szangha csak arra képes, amit mi magunk megteszünk. Ha nem építjük fel saját szellemi közösségünket, egyedül vergődünk majd az óceánban, amikor elfogy alólunk a csónak Azt kell mérlegelnünk, valóban ezt akarjuk-e: jobb-e magányosan távozni az életből, vagy szeretnénk, ha lennének körülöttünk társak, akikkel együtt tanultunk és gyakoroltunk, s akikkel a halálon túl is segíteni tudjuk egymást.Ha úgy gondoljuk, hogy az utóbbi jobb, akkor ezt a közösséget nekünk kell létrehoznunk. Keleten valamivel könnyebb a helyzet, mert ott a buddhizmus évezredes hagyományokkal rendelkezik. Még ha nem is intézményesült annyira, mint a nyugati vallások, stabil közösségek léteznek, melyekhez az újonnan jövőknek módjuk van csatlakozni. Itt, nyugaton csak a fenti két lehetőség közül választhatunk. Ez a karmánk, talán mert egyszer már elszalasztottunk egy lehetőséget. Ez a Szangha értelme és lényege: hogy legyen egy közösség, akikkel együtt gyakorolunk, és amely megtartja tagjait az úton, ahol oly sok elterelő befolyás ér bennünket. Legyenek olyan emberek, akik a halál mérhetetlen óceánjában is velünk vannak, s akiket mi is kísérhetünk; akik közé az újraszületésben is visszatérhetünk, folytatni a gyakorlást. Még akkor is, ha nem gondoskodnak a világi szükségleteinkről, sőt talán beszélgetni sem tudunk egymással. Egyedül az számít, hogy együtt gyakorolnak velünk, mert ez az, amit senki mástól nem kapunk meg. Nincs más dolgunk egymással, de nincs is szükség másra. Ez azonban olyan érték, ami miatt minden világi közösségnél fontosabb, hogy a Szanghát felépítsük és megőrizzük."
idézet: Pressing Lajos

Amint sikerül egy olyan tanítóval, mesterrel találkoznunk, akivel gyakorolva megérezzük, mit is jelent valójában a Dharma, kik is a megvilágosodott Buddhák, onnantól kezdve egész másként nézünk korábbi tetteinkre. Belátjuk és megértjük, hogy a létforgatagban nincs más olyan tanítás, olyan gyakorlat, amely teljesen és végérvényesen meg tudna menteni a szenvedéstől. Innentől fogva ezt már nem csak gondoljuk, hanem a mindennapjainkban a saját bőrünkön érezzük. Van olyan, aki ezt csak egy tettekre sürgető ösztönzésként, mint ahogyan egy pikáns fűszer fokozza az étvágyat érzi. Van olyan, aki pedig szinte elviselhetetlen kínos érzésként, mint amikor a gyenge pontját piszkálják szándékosan éli ezt meg.

Ez már elegendő ösztönzés lesz arra, hogy folyamatosan és rendszeresen gyakoroljunk, hiszen e nélkül az őszintén és szívből végzett próbálkozások nélkül tévelygésünk szinte elviselhetetlen a létforgatagban. Állandósul a kellemetlen érzés, miközben abban is biztosak leszünk, hogy betegségünkre Buddhánál van a gyógyszer. Ezért egyszerre áldás is ez a kellemetlen érzés, mert mindenestől felráz bennünket, és gyakorlásra, nem menekülésre sarkall.

A tanítás, a Dharma segítségével belátjuk, hogy az adott pillanat konkrét szenvedései milyen korábbi tettek gyümölcsei. Közvetlenül érzékeljük és értjük is az összefüggéseket cselekedeteink és következményeik között. Látjuk, melyek visznek inkább előre, melyek hátráltatnak a rövidebb vagy a hosszabb távú célok elérésében. Azonban akármennyire is pozitívnak, célravezetőnek látjuk az aktuális cselekedetünket, mégsem szabad megtennünk, ha bárkinek is ártanánk vele. A Menedék ad irányt életünknek, segít okulni a hibáinkból, mert most már nem csak tudjuk, hanem érezzük is, hogy a boldogságot arra találjuk, ahol csökken, s végül elfogy a szenvedés. Így segít a Három Menedék, a Három Drágakő kapcsolatának a megértése és megtapasztalása elindulni Buddha útján, a belső úton. Buddha mutatja az utat, segít tanításával megérteni a szamszára valódi természetét, és a Közösségben, a Szanghában rendszeresen gyakorolva hozzászokunk, megtanuljuk elviselni a zavaró tényezőket, háborítatlanul élni a létforgatagban.

Kasza Miklós Koppány

Meditáció

Előkészítő gyakorlatok, melyek kifejlesztik azokat a képességeket, amelyek a szellemi út végigjárásához szükségesek, továbbá erősítik a szellemi megismerések iránti érzékenységet. Ezen gyakorlatok végzése nélkül az egyéb gyakorlási formák nemcsak sikertelenek lesznek, de eltévelyedések veszélye is fennáll.

A legfontosabb előkészítő gyakorlatok a következők:

a.) Külső és belső megtisztulás. A szennyezett érzéki és testi környezet, valamint a tompa tudat a megismerést a felszíni jelenségekhez köti. A külső-belső megtisztulás közelíti a gyakorlót a végső lényeghez, melynek természete a tökéletes tisztaság (ti. minden formai szennyeződéstől mentes).

b.) Az etikus magatartás és életvitel gyakorlása. Ennek kettős jelentősége van: egyrészt a végső valóságban vagy Istenben semmi sincs, ami etikai értelemben rossz volna, hiszen a rossz mindig bizonyos feltételekhez vagy struktúrákhoz való kötődésből fakad. Ezért az erkölcsi jóság gyakorlásán keresztül tud áttörni saját tudatosságunkban is az isteni természet. Másrészt az etikus életvitel azért nélkülözhetetlen, mert ez teremti meg a harmónikus együttlétezést tapasztalati környezetünkkel. A konfliktusokkal és feszültségekkel terhes életben mely az etikátlan magatartásból szükségszerűen fakad , a tudatot lekötik hétköznapi problémái és feszültségei, s nem képes eloldódni azok formavilágától.

c.) Motivációs gyakorlatok. Mivel a szellemi út végigjárása hosszú folyamat, mely sok nehézségen, lemondáson, kríziseken át vezet, ahhoz, hogy ezt az utat képesek legyünk végigjárni, külön gyakorlatokat kell végeznünk, melyek erősítik kitartásunkat, odaadásunkat, hitünket és motivációnkat.

d.) A világi szemléletet megfordító gyakorlatok. Meg kell tanulnunk másképpen gondolkozni az életről és a dolgokról, mint ahogyan azt a hétköznapi élet gyakorlatát és káprázatát elfogadó világi ember teszi. E szemléletváltás ugyan még csak gondolati vagyis nem jelenti a végső lényeg közvetlen meglátását , mégis segít lebontani azokat a gondolati sémákat, amelyek a formavilághoz kötnek bennünket. Megismerésünket nagyon erősen befolyásolják azok a fogalmi minősítések és megítélések, előítéletek, melyekkel érzéki tapasztalatainkat önkéntelenül is állandóan értékeljük és átértékeljük.

2. Lehiggadás- vagy elmélyedés-meditációk. A második fő gyakorlattípus a tudat örvénylő mozgásának és szétszórtságának megfékezését célozza. A tenger hasonlatával élve, amíg elménk lélekvesztője viharos tengeren, vad szelek és több emeletnyi magas hullámok között vergődik, addig figyelmünk aligha tud eloldódni a hullámok mozgásából kirajzolódó pillanatnyi szituációtól. A tudat természete mozgás és áramlás, ezért nem lehet teljesen leállítani. Ahhoz azonban, hogy figyelmünket a mélybe irányítva megismerésünk a felszín alá tudjon hatolni, mintegy nyugodtabb vizekre kell eveznünk: meg kell szelídítenünk elménk örvénylő és magával ragadó ösztönzéseit. Ez elsősorban a figyelem irányításának és ellenőrzésének gyakorlásával érhető el.

3. A fölismerés vagy megértés létrehozására irányuló meditációk. Minthogy a lényeg fölismerése nem gyakorolható, e meditációk valójában a végső természetet eltakaró káprázat szétoszlatására irányulnak, s a hétköznapi tudat megismerési sémáinak és kivetítéseinek módszeres lerombolását célozzák. Ilyen tudati kivetítések például: az érzéki formák a „hullámok”valóságos és önmagában vett létezésének, vagy tartósságának tételezése. E sémák lebontásával megnyílik az út a formákhoz való tapadás ellazításához, aminek nyomán meg tud nyilatkozni az azokban munkáló valódi természet.

A buddhista meditáció módszerei

E jegyzet a korai buddhizmus meditációs rendszerét mutatja be konkrét példaként azoknak az általános elveknek az illusztrálására, amelyeket az előző jegyzet az indiai szellemi rendszerekre általánosságban fogalmazott meg. A korai buddhista hagyomány sajátossága, hogy az előkészítő gyakorlatokat követő két fő gyakorlási irány a lehiggadás és a fölismerés gyakorlatai kiegészülnek egy harmadik fő meditációs módszerrel, az ún. „éberség” gyakorlatokkal.

Samatha meditációról tanítás

A samatha meditációban érhetők el azok a különleges tudatállapotok, amely lehetővé teszik a valóságra ráébredő belátás gyakorlását. A korai buddhista meditációs rendszer második fő gyakorlatcsoportja az úgynevezett elmélyedés vagy lehiggadás gyakorlatai. Ezek egyes véleményekkel ellentétben nem feltétlenül a tudat erőszakolt összpontosítását jelentik, hanem sokkal inkább az elterelő ösztönzések ellazítását, aminek hatására a gyakorló képessé válik tudatát a választott meditációs tárgyon elnyugtatni. A klasszikus buddhista meditációs rendszer negyven szamatha-meditációs „tárgyat” tartalmaz.

A légzés figyelés Ánápánaszati alkalmával az általános légzésünket vesszük a meditáció tárgyának. Nem próbáljuk megnyújtani vagy megrövidíteni, vagy bármi módon befolyásolni, csak egyszerűen megmaradunk a normális ki- és belégzésnél. A légzés nem egy olyan dolog, amit mi alkotunk vagy elképzelünk, ez, a testünk egy természetes folyamata, ami az élet végéig eltart ha koncentrálunk rá, ha nem. Így ez egy olyan dolog, ami mindig kéznél van, és amivel bármikor foglalkozhatunk. Semmiféle képzettségre nincs szükségünk ahhoz, hogy a légzésünkre figyeljünk, nem is kell különösen intelligensnek lennünk, mindössze annyit kell tennünk, hogy tudatában legyünk minden egyes ki- és belégzésnek. A bölcsesség nem a nagyszabású elméletek és filozófiai tanítások tanulmányozásából ered, hanem a hétköznapi dolgok megfigyeléséből.

A légzésben semmi izgalmas vagy elragadó nincs, ezért nagyon idegesítővé válhat ez a folyamat, sőt, meg is utálhatjuk akár. Arra vágyunk, hogy állandóan olyan dolgok vegyenek körül, amik érdekesek és úgy ragadnak magukkal, hogy közben a kisujjunkat sem kell mozdítanunk. Ha valahol zenét hallunk, akkor nem azon kezdünk gondolkodni, hogy: „Koncentrálnom kell erre a magával ragadó és izgalmas ritmusú zenére." le sem tudjuk magunkat állítani, mert a ritmus annyira kényszerítő erejű, hogy magával húz minket.

A normál légzésünk ritmusa nem érdekes vagy kényszerítő erejű, hanem megnyugtató és a legtöbb élőlény nincs hozzászokva a nyugalomhoz. Az emberek többsége szereti a béke gondolatát, viszont a tényleges tapasztalatát kiábrándítónak vagy frusztrálónak találja. Valami ösztönző dologra vágynak, valami olyasmire, ami magába rántja őket.

Az ánápánaszati gyakorlásakor egy olyan tárgynál maradunk, ami teljesen semleges, nincsenek erős érzelmeink a légzésünk irányában - mint a szeretet és a gyűlölet , és mindössze annyit teszünk, hogy megfigyeljük a ki-és belégzés kezdetét, közepét és végét. A lélegzet szelíd ritmusa mivel lassabb a gondolatok ritmusánál , a megnyugváshoz vezet és elkezdünk nem-gondolkodni.

De ne próbáljunk valamit megszerezni a meditáció által, legyen az a szamádhi vagy dzshána, mert amikor az elme azon van, hogy elérjen valamit, ahelyett, hogy szerényen megelégedne a légzés figyelésével, akkor nem lassul le, és nem válik nyugodttá, és ezáltal frusztráltakká válunk.

Eleinte az elme elkalandozik. Amikor észrevesszük, hogy ez megtörténik, akkor nagyon gyengéden térítsük vissza a légzés figyelésére. Legyünk nagyon-nagyon türelmesek, és ne jelentsen problémát az újrakezdés. Az elménk nincs hozzászokva ahhoz, hogy féken legyen tartva, megtanulta, hogy összekapcsolja az egyik dolgot a másikkal és, hogy mindenről véleményt alkosson.

Mivel megszoktuk, hogy az intelligenciánkat és a készségeinket felhasználva „praktikusan" gondolkodjunk, ezért hajlamosak vagyunk rá, hogy feszültek és idegesek legyünk, amikor ez nem sikerül, és mikor az ánápánaszatit gyakoroljuk, akkor a saját ellenállásunkba ütközünk és neheztelünk minderre. Olyan ez, mint mikor egy vadlovat először szerszámoznak föl és az dühös azokra a dolgokra, amik megkötözik őt.

Mikor elkalandozunk, idegesek leszünk és elmegy a kedvünk az egésztől, akár meg is gyűlölhetjük mindezt. Ha a frusztrációból kifolyólag megpróbáljuk az elménkre erőltetni a nyugalmat, akkor csak egy rövid ideig tarthatjuk ezt fenn, majd az elme ismét valahol máshol jár. Tehát a megfelelő magatartás az ánápánaszati gyakorlásakor: a nagy türelem, hisz a világ minden ideje a miénk. Engedjünk el minden anyagias, személyes vagy pénzügyi problémát. Ezalatt az idő alatt semmi más dolgunk nincs, mint figyelni a légzésünket.

Ha a belégzéskor kalandozna el az elménk, akkor fektessünk nagyobb hangsúlyt a belégzésre. Ha a kilégzéskor, akkor oda. Folyamatosan hozzuk vissza. Mindig álljunk készen az újrakezdésre. Minden egyes új nap kezdetén, minden egyes belégzés elején fejlesszük ki magunkban a kezdők elméjét: semmit se hozzunk a régiből az újba, tüntessünk el minden nyomot, mint egy hatalmas máglya.

Így tehát, ha az elménk elkalandozna, mi visszahozzuk ismét, és ez a tett már maga egy éber pillanat. Úgy neveljük az elménket, mint egy gondos anya a gyermekét. Egy kis gyermek nem tudja pontosan, mit is csinál éppen, csak egyszerűen elkalandozik, és ha az anya erre rendszerint úgy reagál, hogy bemérgesedik rá és elveri, akkor a gyermek megfélemlítetté és ideggyengévé válik. Egy jó anya csak szemmel tartja a gyermekét, és ha elkalandozna, visszahozza. Ezen türelemmel felvértezve nem ostorozzuk magunkat, nem gyűlöljük magunkat, nem gyűlöljük a légzésünket, nem gyűlölünk senkit, nem leszünk idegesek, csak azért, mert nem találtuk meg a nyugalmat az ánápánaszati alkalmával.

Néha túl komolyan vesszük a dolgokat, néha teljesen hiányzik belőlünk az öröm, a boldogság, a humorérzék és csak elfojtunk mindent magunkban. Vidítsd fel az elmét, próbálj meg mosolyogni! Légy laza és nyugodt, ne nyomasszon a tudat, hogy valami különlegeset kell megvalósítanod - semmit sem kell megszerezned, ez nem egy jó üzlet, nincs benne semmi különleges. És mit mondasz, mit tettél ma azért, hogy megkeresd a kenyérre valót? Mindössze egyetlenegy éber belégzést? Őrültség! De ez még mindig több, mint amit a legtöbb ember elmondhat egy napjáról.

Nem küzdünk a gonosz seregeivel. Ha ellenszenvet éreznél az ánápánaszati irányába, akkor tudatosítsd magadban ezt az érzést is. Ne érezd úgy, hogy ez egy olyan dolog, amit meg kell tenned, hanem hadd legyen ez egy örömforrás, valami, amit igazán élvezel csinálni. Amikor az jár a fejedben: „Nem bírom tovább!", akkor tudatosítsd ezt, mint ellenállást, félelmet, vagy frusztrációt és menj tovább. Ne tedd ezt bonyolulttá vagy nehéz feladattá.

Amikor először felszenteltek, halál komoly voltam, nagyon kemény és szigorú önmagamhoz. Olyan voltam, mint egy száraz karó és szörnyű lelki állapotokba kerültem. Folyton az járt a fejemben: „Meg kell csinálnom… Meg kell csinálnom…" Ezekben az időkben tanultam meg szemlélni a békét. Kétség és nyugtalanság, elégedetlenség és ellenszenv hamarosan képessé váltam rá, hogy elmélkedjek a békéről, egyre csak ismételgettem a szót, hipnotizáltam magam, hogy megnyugodjak. Hiába jöttek az olyan kétségektől átitatott gondolatok, mint: „Semmire sem megyek ezzel, ez egy haszontalan dolog, el akarok már érni valamit", képes voltam megbékélni velük. Ez az egyik módszer, amit használhatsz. Tehát, amikor feszültekké válunk, lazuljunk el, és aztán folytassuk az ánápánaszatit.

Először reménytelenül ügyetlennek érezzük magunkat, hasonlóan ahhoz, mint amikor gitározni tanulunk. Amikor először próbálunk játszani valamit, olyan ügyetlenek vagyunk, hogy az egész reménytelennek tűnik, de amikor már egy ideje gyakorolunk, és elég ügyesek vagyunk hozzá, sikerül a dolog és az egész nagyon könnyűvé válik. Megtanuljuk, hogy hogyan váljunk szemlélőjévé a saját elménknek, így tudatában leszünk annak, ha nyugtalanok, feszültek vagy tompák vagyunk. Tudatosítjuk ezt, nem próbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy ez másképp van, teljes mértékben tudatában vagyunk annak, ahogyan a dolgok vannak. Fenntartjuk az erőfeszítést, legalább egy belégzés erejéig. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor legalább egy fél belégzésig.

Ezen úton járva nem azon vagyunk, hogy hirtelen tökéletessé váljunk. Nem kell mindent helyesen csinálnunk azon elméleteknek megfelelően, amik leírják, hogyan is kellene, hanem a felmerülő problémákat felhasználva gyakoroljunk. Ha szétszórt tudatunk van, akkor az már bölcsességnek számít, ha felismerjük az elménket, ami körbe-körbe rohangál ez a belátó bölcsesség. Azt gondolni, nem jó ez így, ahogy van, gyűlölni magunkat vagy szomorúnak lenni amiatt, mert történetesen ilyenek vagyunk ez a tudatlanság.

Ezért azzal kezdjük a gyakorlatot, hogy megpróbáljuk egy kicsit jobban meghajlítani a derekunkat, megvizsgáljuk a felbukkanó fájdalmat és az ellenállásunkat, majd megtanulunk fokozatosan feszíteni. Így működik ez az ánápánaszati alkalmával is, felismerjük, hogy hol is tartunk éppen, és onnét indulunk el, elkezdjük egy kicsit hosszabban fenntartani a figyelmünket, és így megértjük, mi is az a koncentráció.

Ne hozzunk kemény elhatározásokat. „Egész éjjel egy helyben fogok ülni, és a légzésemre koncentrálok." mondod, de amikor kudarcot vallasz, begurulsz. Válassz olyan időtartamokat, amiket képes vagy teljesíteni. Kísérletezz, dolgozz együtt az elméddel egészen addig, míg meg nem tanulod, hogyan kell megfelelően fejlesztened magad, és hogyan kell lazítanod.

Esések közepette kell megtanulnunk járni. Nézd meg a csecsemőket, én még egy olyat sem láttam, aki egyenesen tudott volna járni. Mászniuk kell, különböző dolgokba kell kapaszkodniuk, és minden egyes elesés után talpra kell állniuk, újra meg újra. Így működik a meditáció is.

A bölcsesség a nem-tudás megfigyeléséből, hibák elkövetéséből ered: elmélkedünk róluk, majd tovább megyünk. Ha túl sokat gondolkodunk erről, akkor az egész reménytelennek tűnhet. Ha a csecsemők sokat gondolkodnának, akkor soha sem tanulnának meg járni, hiszen, ha egy csecsemőt járni tanulni látsz, reménytelennek tűnik, nem?

Ha gondolkodunk róla, a meditáció szintén teljesen reménytelennek tűnhet, de mi csak folytassuk tovább. Mindez nagyon könnyen mehet akkor, amikor tele vagyunk lelkesedéssel, amikor a tanár és a tanítása inspirálóan hat ránk, de a lelkesedés és az inspiráció mulandó körülmények, és végül a kiábrándultságba és az unalomba vezetnek. Amikor unatkozunk, akkor tényleg komoly erőfeszítéseket kell tennünk, hogy sikeres legyen a gyakorlás.

Amikor unatkozunk, akkor el akarunk menekülni és újjászületni valami szórakoztató és izgalmas szituációba. De a belátó bölcsesség érdekében türelmesen ki kell tartanunk a kiábrándultság és a depresszió hullámvölgyein keresztül. Csak ezen módszerre jellemző az, hogy képesek vagyunk megállítani a megszokások köreit és megérthetjük a megszűnést, megismerhetjük az elme csendjét és ürességét.

Minél inkább a könnyebb úton járunk a legcsekélyebb ellenállás ösvényén , minél inkább csak a vágyainkat követjük, annál inkább válik a tudat felületessé, figyelmetlenné és zavarodottá. Gondolkodni könnyű. Állandóan ülni és gondolkodni könnyebb, mint nem-gondolkodni, mert ez egy felvett szokásunk.

Nem beszélve arról, hogy az a gondolat, hogy: „Nem szabad gondolkodnom!", csak egy újabb gondolat. Ahhoz, hogy elkerüljük a gondolatokat, tudatában kell lennünk azoknak, erőfeszítéseket kell hoznunk azáltal, hogy figyelünk és vizsgálódunk és, hogy figyelemmel kísérjük a gondolat-áramlást. Ahelyett, hogy a tudatunkról gondolkodnánk, figyeljük azt. Ahelyett, hogy csak egyszerűen belegabalyodnánk a gondolatokba, folyamatosan felismerjük őket. A gondolat: mozgás, energia, jön és megy, nem a tudat állandó körülménye. Ha mindenfajta ítélkezés és elemzés nélkül, egyszerűen felismerjük a gondolatokat gondolatokként, akkor elkezdenek lelassulni, majd megállnak. Ez nem valamiféle megsemmisítés, hanem egyszerűen megengedjük a dolgoknak azt, hogy abbamaradjanak. Ez könyörületesség. Amint a szokásoktól megszállott gondolkodás elkezd halványulni, általunk teljesen ismeretlen, hatalmas terek kezdenek kibontakozni előttünk.

Mindent lelassíthatunk a természetes légzés segítségével, lenyugtathatjuk a karmikus alakzatokat, és ezt értjük szamatha vagy belső béke alatt. A tudat fogékonnyá, hajlékonnyá és rugalmassá válik és a légzés is nagyon finommá válhat.

De a szamatha gyakorlását csak az upácsára szamádhi (megközelítési koncentráció)-ig visszük el, nem próbálunk meg teljesen feloldódni a gyakorlat tárgyában és belépni a dzshánába. Ezen a ponton még mindig tudatában vagyunk, mind a tárgynak, mind a perifériáinak. Bár a szélsőséges mentális nyugtalanságot meglehetősen lecsökkentettük, még mindig használhatjuk a bölcsességet. A bölcsességünk még működő rátermettségével vizsgálódunk, és ez a vipasszaná felismerni a természetét bárminek, amit tapasztalunk, tehát, hogy az: nem-állandó, nem-kielégítő és nem-én. Az aniccsam, a dukkham és az anattá nem fogalmak, amikben hinnünk kell, hanem olyan dolgok, amiket megfigyelhetünk a mindennapokban.

Megvizsgáljuk a belégzés kezdetét és végét. Megfigyeljük, mi is az a „kezdet", nem gondolkozunk róla, csak figyelünk, teljes mértékben a belégzés elejére és végére koncentrálunk. A test teljesen magától lélegzik, be és ki, ki és be, és mi egyáltalán nem irányíthatjuk. A légzés a természet része, nem a miénk, nem-én. Ha belátjuk ezt, akkor a vipasszanát gyakoroljuk.

Ácsán Szumédhó: Ezekből a dolgokból kiindulva a légzésfigyelés jelentéktelennek tűnik és a legtöbb ember úgy véli: „Miért pazarolnám ilyenre az időmet?" Emiatt már sokan támadtak engem, úgymint: „Ti, szerzetesek mit üldögéltek itt? Mit tesztek az emberiség megsegítésére? Egyszerűen önzőek vagytok, elvárjátok az emberektől, hogy etessenek, míg ti csak üldögéltek és figyelitek a légzéseteket. Elmenekültök a való világ elől." De mi is az a való világ? Valójában ki is menekül és mi elől? Mivel is kell szembenézni? Amit az emberek „való világ"-nak hívnak, azt mi egy olyan világnak találjuk, amiben ők hinni szeretnének, egy olyan világnak, ami mellett elkötelezik magukat, vagy egy olyan világnak, amit ismernek és otthonos számukra. De ez a világ egy tudati körülmény.
A meditáció valójában szembesít a való világgal, felismeri és tudatosítja azt, úgy, ahogy van, semmint, hogy hinne benne, vagy igazolná, vagy megpróbálná mentálisan elpusztítani. A való világ, tulajdonképpen ugyanolyan mintára keletkezik és múlik el, mint a légzésünk. Nem állítunk fel teóriákat a dolgok természetére vonatkozólag, nem veszünk filozófiai gondolatokat másoktól, hogy aztán megpróbáljunk okoskodni velük, hanem a légzésünk figyelésével ténylegesen megvizsgáljuk azt, ahogy a természet van. Amikor a légzésünket figyeljük, akkor valójában a természetet figyeljük.

A légzés természetének megértésén keresztül, megérthetjük minden feltételekhez kötött jelenség természetét. Ha megpróbálnánk megérteni a feltételekhez kötött jelenségeket, a végtelen variációkat, minőségeket, különböző időtartamokat stb., akkor az túl bonyolult lenne, az agyunk nem bírná feldolgozni. Az egyszerű dolgokból kell tanulnunk.

Így, amikor a tudatunk lecsendesedik, figyelemmel tudjuk kísérni a ciklikusságot, belátjuk, hogy ami keletkezik, az el is múlik. Ezt a körforgást hívjuk szamszárának, a születés és halál kerekének.

Megfigyelhetjük a légzés folyamatának szamszárikus körét. Belélegzünk, és aztán kilélegzünk, egyiket sem hagyhatjuk el, az egyik feltételezi a másikat. Eléggé abszurd lenne az a gondolat, hogy: „Én csak belélegezni akarok. Semmi kedvem kilélegezni többé. Végeztem vele. Az életem ezentúl egy végtelen belégzés lesz." Ez teljesen nevetséges, nem?

Ha ezzel állnék elő, akkor biztos őrültnek hinnél, de az az igazság, hogy a legtöbb ember így gondolkodik. Milyen ostobák is az emberek, amikor csak olyan dolgokat tekintenek „kívánatos"-nak, mint az izgalom, gyönyör, fiatalság, szépség, életerő. „Én csak szép dolgokkal akarom magam körülvenni, és többé nem lesz közöm a rútsághoz. Gyönyört akarok, örömet és kreativitást, de nem akarok semmiféle unalmat vagy depressziót." Ez ugyanaz a fajta őrület, mintha én azt mondtam volna: „Ki nem állhatom a belégzéseket. Többé nem fogok belélegezni."

Ha megfigyeljük kötődésünket a szépséghez, az érzéki örömökhöz és a szerelemhez, akkor rájövünk, hogy ezek előbb-utóbb a kétségbeeséshez vezetnek, ezért a hozzáállásunk megváltozik, és függetlenítjük magunkat tőlük. Ez nem azt jelenti, hogy elpusztítjuk a vágyakat, hanem egyszerűen elengedjük őket, nem kapaszkodunk beléjük.

Nem keressük a tökéletességet ezen kör egyik részletében sem, de látjuk a tökéletességet az egészben, ami persze magában foglalja az öregséget, a betegséget és a halált is. Ami a nem-teremtettben keletkezik eléri a csúcsát, majd visszatér a nem-teremtettbe. Ez a tökéletesség.
Amint elkezdjük belátni, hogy minden szankhára rendelkezik a keletkezés és az elmúlás ezen mintájával, elkezdünk behatolni a feltételekhez nem kötöttbe, a tudat békéjébe, a tudat csendjébe. Elkezdjük megtapasztalni a szunnyatát, avagy az ürességet, ami nem a feledésre utal vagy a semmire, hanem egy tiszta és vibráló nyugalomra.

Inkább az ürességhez forduljunk, mint a légzés vagy a tudat körülményeihez. Így rálátásunk lesz a körülményekre, és többé már nem vakon reagálunk rájuk. Van a feltételekhez kötött, a feltételekhez nem kötött és a felismerés. De mi is az a felismerés? Emlék? Öntudat? Vagy talán „én"? Eddig képtelen voltam megadni rá a választ, de mégis tisztában vagyok vele.

A buddhista meditáció gyakorlása alatt fenntartjuk a felismerést, tudatosan cselekszünk, éberek vagyunk, Buddhák vagyunk az „itt és most"-ban, mert tudjuk: bármi, ami keletkezik, az el is múlik és nem-én.

Ezt a felismerést egyaránt alkalmazzuk mindenre, a feltételekhez kötöttre és a feltételekhez nem kötöttre is. Az éberség transzcendens, sokkal inkább az, mint menekvés. És ez egy teljesen hétköznapi dolog.

Négy normális testhelyzetünk van: az ülés, az állás, a járás és a fekvés nem szükséges fejen állnunk vagy hátra szaltókat csinálnunk. A négy testhelyzetet és a normál légzést használjuk, mert ami felé haladunk, az a leghétköznapibb: a feltételekhez nem kötött. A körülmények rendkívüliek lehetnek, de a tudat csöndessége, a feltételekhez nem kötött, annyira hétköznapi, hogy senki sem figyel rá. Állandóan jelen van, de mi soha nem vesszük észre, mert a rejtélyes és elbűvölő dolgok lekötik minden figyelmünket. Megértjük a dolgokat, amik keletkeznek és elmúlnak, amik ösztönöznek, és amik frusztrálnak. Megértjük azt, ahogyan a dolgok látszanak és elfelejtjük őket.

De most visszamegyünk a meditáció gyökeréhez, a békéhez, a felismerés ezen állapotában. Így megértjük a világot, és az többé már nem lesz képes az orrunknál fogva vezetni bennünket.
A Szamszára megértése, nem más, mint a Nibbána feltétele. Amint felismerjük a megszokások köreit, és amint nem vagyunk már többé kiszolgáltatottak neki, akkor megértjük a Nibbánát. A Buddha-bölcsesség csupán két dologból áll: a feltételekhez kötöttből és a feltételekhez nem kötöttből. Ez egy azonnali felismerése a dolgok jelenlegi állapotának, anélkül, hogy ragaszkodnánk hozzájuk. Ezen pillanatban is tudatában lehetünk a tudati körülményeknek, a test érzéseinek, hogy mit látunk, hallunk, ízlelünk, érintünk, szagolunk és gondolunk, nem beszélve a tudat ürességéről. Tulajdonképpen a feltételekhez kötött és a feltételekhez nem kötött az, amit megérthetünk.

Tehát a Buddha tanítása egy nagyon közvetlen tanítás. E tanítás gyakorlásának célja nem az, hogy megvilágosodottakká váljuk, hanem az, hogy felismerjük a dolgokat, itt és most.

Szatipatthána meditációról tanítás

Szatipatthána az éberség gyakorlata. Az éberség a tudat alapvető képessége, mely a tudat tisztaságában, világosságában, a tudatosság minőségében mutatkozik meg. Az éberség nem kötődik konkrét formához vagy struktúrához, hanem e képességben a tudat valódi természete fejeződik ki. Gyakorlása így önmagában is üdvös, és ébresztő hatású. Másfelől olyan alapvető képességről van itt szó, mely minden tudati műveletnek, így a másik két fő meditációs irány gyakorlásának is előfeltétele.

A tudat pozitív, vagyis a valóságra ébredés szempontjából fontos képességeit a korai buddhizmus többféle szempont szerint is osztályozta, s az éberség ezek mindegyikében középponti helyet foglal el. Ez abból fakad, hogy a saját tudatállapotunkra történő reflektálás, képességeink tudatosodása és fogyatékosságaink kiküszöbölése egyaránt az éber tudatosságot feltételezi. A fölébredési képességek ilyesfajta osztályozása pl. az öt „képesség” ( indriya), melyek között az éberség (szati) segítségével egyensúlyozhatjuk ki a hitet (sraddhá) a bölcsességgel (pannyá), a koncentrációt (szamádhi) az energiával (viriya). Egy másik ilyen csoportosítás az úgynevezett hét megvilágosodási tényező, mely a sati mellett a valóságkutatást (dhammavicsaya), erőfeszítési képességet (viriya), lelkesültséget (píti), higgadt nyugalmat (passzaddhi ), összpontosulást (szamádhi) és felülemelkedett egykedvűséget (upékhá) tartalmazza.

Az éberség-meditáció nem irányul konkrét tárgyra, hanem egyfajta lebegő figyelem kifejlesztését jelenti, mely tisztán érzékeli a legfinomabb történéseket is, ám rögtön el is engedi ezeket anélkül, hogy formáikhoz vagy az azokra irányuló gondolatokhoz tapadna. Ez a fajta minden iránt való nyitottság meglehetősen nehéz gyakorlat, s kezdetben célravezetőbb az éberség gyakorlásának területét bizonyos fokig körülhatárolni. Az éberség-meditáció módszereit annak fő gyakorlási területei szerint különböztetjük meg:

I. Káyánupasszaná (a testre vonatkozó tudatos éberség). Sajátos módszerei: (i) a légzés éber követése; (ii) a testtartások tudatossága; (iii) a céloknak és az alkalmazott cselekvési módok alkalmasságának éber tudatossága, valamint a meditáció területének és a fizikai dolgok valódi természetének éber tudatban tartása; (iv) a test összetevő részeinek éber tudatossága; (v) a testet alkotó alapelemek tudatos megélése; (vi) a test mulandóságának ébren tartása.

II. Védanánupasszaná (az érzetek éber tudatossága). Az érzetek tudatos megélése segít ellenőrzés alá vonni a világi bonyodalmakba sodró tudattalan, spontán ösztönzéseket.

III. Csittánupasszaná (a tudatállapot éber tudatossága). Tudatos reflexió saját tudatunk állapotára, különösen abból a szempontból, hogy abban mely fölébredési képességek vannak jelen, s melyek hiányoznak. Ez teszi lehetővé az aktuális szükségleteinknek megfelelő tudatos gyakorlást.

IV. Dhammánupasszaná (a tudattartalmak éber szemlélése). E gyakorlási terület már igen közel kerül a fölismerés gyakorlataihoz, amennyiben a tudatban fölmerülő jelenségeket azok végső természetének kategóriáiban tudatosítja. E kategóriák: (i) mint a megvilágosodás akadályai; (ii) mint halmazatok; (iii) mint (önlétezés nélküli) érzékelési elemek; (iv) mint megvilágosodási tényezők; (v) mint a végső igazság kifejeződései.

Vipasszaná meditáció

Vipasszaná meditáció amelynek jelentése: úgy látni a dolgokat, ahogy azok valójában vannak. Vipasszana egy gyakorlati ortodox módszer csak a morális szabályok betartása után szabad gyakorolni. A racionalizálással szemben a tudatosítást szorgalmazza, aminél tovább nem megy. Az ego felszámolásához érett ego szükséges, ez persze paradoxon, de a gyakorlat eljuttathat az egocentrikusság teljes megszűnéséig a viselkedést irányító testi vágy és a hatalomvággyal együtt. A kontrolálatlan vagy kevésbé kontrolált tudati működés akadályozza a tudatosítást. Továbbá tudatosítás ellen hat a figyelem aktív strukturált elterelése, mind a figyelem passzív kontrolálatlan elterelődése. Fantáziánk homályosítja el látásunkat, ezért nem vesszük észre a valóságot. Vipasszana csak a pillanatnyi testi érzések megfigyelése folyik, anélkül, hogy azonosítanánk magunkat, okait fejtegetnénk, minősítenénk, vagy el akarnánk hárítani őket. Tehát el kell kerülni a felmerülő testi érzetekre való válaszadást.

A tanítás különlegessége, hogy nem dogmákon alapul, a gyakorló direkt módon saját magán tapasztalja meg az egyre elvontabb élményeket. A tapasztalatot nem tudja megosztani csak magasabb tapasztalt mester segítségét veheti igénybe, aki maga is átélte. A megvilágosodás révén ismerjük fel hibás feltételezéseinket, és így megszabadulunk szenvedéseinktől, bölcsességre teszünk szert. Ekkor értjük meg, hogy vágyaink kielégítése reménytelen, mert mindig újabbak keletkeznek. Ez vezet el a felismeréshez miszerint a személyiség csak egy illúzió, nem létezik, csak érzések, formák, percepciók impulzusok és tudatformák újabb és újabb összetapadása pillanatnyi együttállása vagyunk. Tehát ezt a személyiséget kell megszüntetni.

A belátó megértés gyakorlása bontja le a valóságra történő ráébredés szemléleti átfordulásának akadályait, a hétköznapi megismerési sémákat. A klasszikus buddhista belátás-meditáció a világias érzékelés három alapsémáját veszi célba, s igyekszik áttörni előbb a gondolati-logikai elemzés, majd az ennek nyomán születő közvetlen rádöbbenés erejével. E három séma áttörése képezi mintegy a megvilágosodásra nyíló három kaput. A meditáció támadáspontjául szolgáló három alapséma:

(a) Maradandóság-észlelés: Jóllehet belátható minden jelenség mulandósága és pillanatnyisága, az érzéki megismerés a dolgokat tartósan létezőnek láttatja.

(b) Élvezetes jelleg tulajdonítása: Jóllehet belátható, hogy egyetlen formai jelenség sem biztosíthat tartós kielégülést és biztonságot, a világi tudat a boldogságot mégis ezek megszerzésétől és megtartásától reméli, s törekvései elsősorban ezekre irányulnak

(c) Szubsztancia, illetve ténylegesen létező én tulajdonítása az élettelen, illetve élő dolgoknak: Jóllehet belátható, hogy a dolgok és a lények nem rendelkeznek elszigetelt, önmagukban vett létezéssel, hanem csupán feltételekbe és környezetükbe ágyazottan keletkeznek és bomlanak fel ismét, a világi megismerés mind a jelenségeknek, mind saját magunknak független, önmagában vett és tényleges létezést tulajdonít E három alapséma kivetülése a világi ember tudatában az eredményezik, hogy élete belebonyolódik saját kivetítéseinek hálójába. A sémák belátás-meditációval történő lebontása nyitja meg az utat a jelenségek káprázata mögötti végső természet és a valódi értékek tudatosodása felé.

Megvilágosodás, harmónia a léttel a dolgok igazi természetével. Az ellenkezésűnk okoz minden problémát, amiért csak magunkat okolhatjuk. A fentiek ellenére a megvilágosodás felismerése bárhol bekövetkezhet a Gyémánt szutra azt mondja mindig is az voltál a kezdetektől, mert a megvilágosodás a legbelső természeted, ha sikerül önmagunkba nézni láthatjuk, hogy már ott van. Amikor a tudatlanság rétege annyira elvékonyul a megvilágosodás, helytől, időtől függetlenül bekövetkezik. Amikor elcsendesedsz, a gondolatok már nem jönnek-mennek, akkor bekövetkezik. Először félsz, csak utólag tudod meg, hogy a személyiséged halála volt az ok. Ami eddig voltam, immár nem vagyok.

Meditálj békében, a megvilágosodás vágyakozása nélkül , mintha szokásos tevékenységet végeznél, élvezd a gyönyörűségét. Legyen a meditációd természetes, élvezd akár a játékot nyerés kívánása nélkül, csupán a játék kedvéért. Ne legyenek vágyaid, ne akarj nyerni, ne akarj harcolni, ne akarj felsőbbrendű lenni, ne akard bizonygatni különlegességed. Csalódni fogsz a létezésben nincs felsőbb és alsóbbrendű csak tökéletesen egyenlő, aki ezt tudja, az nem harcol és békére lel saját tudatának tiszta természetében.

IRODALOMJEGYZÉK
Pressing Lajos: Satipatthana. A buddhista meditáció szíve
Farkas Pál: A légzés tudatosságáról szóló tanítóbeszéd Ánápánászati Szutta. Kézirat
Hart,William: Az élet müvészete, vipasszaná meditáció
Bodhi, Bhikkhu: A nemes nyolcrét ösvény
Ácsán Szumédhó: Csittavivéka. A csöndes tudat tanítása