MAGYARORSZÁGI
DRUKPA KAGYÜ
BUDDHISTA KÖZÖSSÉG
Az Észak-Indiából származó, Dél- és Kelet-Ázsia számos vidékén elterjedt buddhizmus világvallás, egyike a legelterjedtebb, korokat és kultúrákat meghatározó vallási rendszereknek. Jelentőségét növeli, hogy a vallástörténészek többsége ebben a hitben látja a sajátos 'keleti' szemlélet legkidolgozottabb változatát, amely alapvetően tér el a Nyugat nagy vallási rendszereinek gondolkodásmódjától. Paradox módon egykori szülőföldjén, Indiában a Hindosztáni félszigeten ma alig találjuk meg a vallás híveit, miközben a 'Megvilágosodott' hite az elmúlt évezredekben Közép-, Kelet- és Délkelet-Ázsia hatalmas térségeit hódította meg. A vallási statisztikák készítői is zavarban vannak, amikor a buddhizmus követőinek számát kell megbecsülniük; Tibet, Mongólia, és a délkelet-ázsiai országok lakóinak többsége egyértelműen Buddha tanításának követője, ám Kínában vagy Japánban a buddhizmus helyi vallásokkal él szinkretizmusban, az egyes vallások közötti határok pedig szinte megállapíthatatlanok. Az utóbbi
40 évben Európában, Észak- és Dél -Amerikában főleg a közép és fiatal korosztályban több millióval emelkedett a buddhista gyakorlók és követők száma. Becslések szerint a szűkebb értelemben vett buddhisták száma földünkön 700 millió, a buddhizmus által is áthatott vallási rendszerek követőinek száma viszont legalább ennek a kétszerese, felmérések szerint 2014-ben elérte az 1.000.000.000 főt (egymilliárd)
Buddha tanításának követője, ám Kínában vagy Japánban a buddhizmus helyi vallásokkal él szinkretizmusban, az egyes vallások közötti határok pedig szinte megállapíthatatlanok.
Önmagában ez a rendszer 'ateizmus', Isten nélküli vallás is lehetne. Eredetileg a buddhizmus - mint filozófia és gondolkodástechnika - képesség az emberlét múlandó dimenzióinak kikapcsolására, függetlenül attól, hogy ezt a rendkívüli képességet milyen kultúrába, vallási hagyományba, emberi állapotba helyezzük. Buddha tanítása tehát - mint etika és metafizika - azáltal válik vallássá, hogy gondolati rendszerét valamely adott vallási rendszer, mitológiai világkép, rituális környezet dimenziójába helyezzük. Lényege szerint azonban a buddhizmus ősi, eredeti tartalma ezeken az alkalmi meghatározottságokon túl és kívül marad. A buddhizmus tehát Indiában, a brammánizmus fejlődésének klasszikus periódusában született, társadalom- és valláskritikaként, negatív megváltástanként igyekezve átformálni és bírálni a világ monoton körforgását, az emberi újjászületések fatális kikerülhetetlenségét, a társadalmi-emberi egyenlőtlenségek kikerülhetetlenségét hirdető hindu papi vallásosságot.
Az új vallás alapítója, a később legendás bölccsé, félistenné, istenné magasztosult Buddha történeti személy volt. Gautama Szidhartha hercegként látta meg a napvilágot Kr. e. 560 körül Kapilavasztuban, Észak-India egyik árja királyságának fővárosában, amely a sákják harcos nemzetségének otthona volt. Apja, Suddhódana király patriarchális törzsi fejedelemként székvárosából igazgatta országát, amely egyike volt Észak-India államocskáinak. Az ifjú Szidhartha herceg élete első évtizedeit az apai udvarban, a trón várományosaként élte le.
A későbbi, mítoszteremtő képzelet már ezeket a korai esztendőket is kiszínezte: anyja, Májá királyné csodás módon, álmában fehér elefánttól foganva esett teherbe. Rendkívüli volt a terhesség és a szülés is, amelyet az anya csak napokkal élt túl, hiszen a Buddha világrahozatalával rendeltetését betöltötte. A szülést magát égi fényjelenségek kísérték, a gyermek leendő nagyságáról bölcsek jövendöltek, a még serdületlen ifjú pedig rövidesen már egész környezetét megdöbbentette rendkívüli tudásával.
A királyfi pompában és kényelemben nőtt fel és trónörököshöz méltó nevelést kapott, amelyből nem hiányzott a könnyelműség, az evilági élvezetek habzsolása sem. Fiatalon nősült, élete gondtalan mulatozásban telt, cimboráktól és háreme asszonyaitól körülvéve. Életének nagy fordulata önfeledt férjként és ifjú apaként, 29 éves korában érte. Négy egymást követő kikocsizása alkalmával egy isten jelent meg előtte, mindig más és más alakban. Először aggastyán, másodszor beteg ember, harmadszor halott, negyedszer aszkéta volt.
A négy találkozás a herceget rádöbbentette a világ mulandóságának és értelmetlenségének, saját élete kilátástalanságának a tényére, arra, hogy a létezés értelmét egészen más irányban kell keresnie, mint azt korábban tette. Az utolsó találkozás utáni éjszakán döntött úgy, hogy radikálisan szakít korábbi életével. Búcsú nélkül távozott övéi köréből, hogy a már megsejtett igazság szellemében folytassa életét. Vándorlásba kezdett és beállt a remeteéletet folytató aszkéták sorába. Először neves mesterekhez csatlakozott, ám azok életmódja és tanítása nem elégítette ki. Ekkor teljes magányba vonult és hét esztendőn át próbálta megtalálni a meditáció legtökéletesebb módját. Végül egy éjszaka, egy fügefa tövében ülve rátalált arra, amit keresett: elérte a megvilágosodás állapotát, buddhává lett. Belső látásában képessé vált saját korábbi létezéseinek felismerésére, a másban és másban újra megtestesülő lét tudására, és felfedezte, hogy az igazi megváltás az újjászületések szakadatlan sorából való kilépés. Ez az állapot nem más, mint az érzéki gyönyörök és vágyak, a tudatlanság, a létezés élvezetének kioltása a lélekben: a nemlét, a személyiség meg békés és végérvényes kialvása, a semmi.
E döntő felismerés birtokában, elhárítva magától Mára, a Gonosz, a vágy és az élni akarás csábítását, Buddha ekkor tanítványok után nézett. Öt aszkétát választott társául, majd Benáresz mellett, egy szent ligetben tanítani kezdett. A hagyomány szerint ekkor mondta el azokat a híres 'benáreszi prédikációkat', amelyek a buddhizmus elveinek első körvonalazását jelentik. Ekkor kifejtett véleménye szerint az, amit mi, emberek keresünk, az az üdvösség, az üdvösség pedig nem más, mint a kilépés a létezés és a létezni akarás szakadatlan körforgásából. Az ide, a boldogságra és a nyugalomra vezető út nem az állandó tenni akarás és a gyönyörök, az élvezetek hajszolása, de nem is a végletes testi önsanyargatás, hanem egy olyan szellemi összpontosítás, amelynek célja a világról való fokozatos lemondás. Első lépésként a szenvedéstől, a rossztól kell megszabadulni, annak oka viszont a mohó életvágy: ha ezt sikerül kioltanunk magunkban, akkor megnyílik az út a lélek békéje, a tiszta szemlélődés, a megvilágosodás felé.
Alig fogott hozzá a nyilvános tanításhoz, máris követők sokasága gyűlt köréje; tanításának híre, személyének népszerűsége gyorsan meghódította India északi vidékeit. Ez a siker azonban semmit sem változtatott Buddha életmódján: egészen 80 éves koráig adományokból, koldulásból élő vándortanítóként járta a falvakat és városokat. Tanítása ekkor már hallgatósága két csoportját igyekezett külön-külön megszólítani.
A világi életben maradó híveit mértékletességre, erkölcsös és szenvedélymentes életre, a meditáció gyakorlására intette. Öt törvényt szabott a számukra: ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne törj házasságot, ne fogyassz részegítő italokat. Tanítványainak, követőinek másik, szűkebb csoportja volt a szangha, a rend. Tagjai szerzetesi életet vállaltak, teljes szegénységet és szüzességet fogadtak és felhagytak világi tevékenységükkel. Számukra a meditáció, a létvágy kioltásának szellemi feladata jelentette a fő feladatot, hogy követni legyenek képesek a Buddha szellemi útját. Már ebben a korai időben kialakult az a gyakorlat is, hogy világiak egy időre csatlakoztak a szerzetesekhez, vállalva azok szigorú életmódját.
Amint azonban megtisztultak bűneiktől, visszatértek a világi életbe, igyekezve megőrizni azt a tisztaságot és mértékletességet, amelynek állapotába már eljutottak. Maga Buddha tisztában volt azzal, hogy az általa kínált tökéletesség, az általa követelt radikális és teljes lemondás nem érhető el mindenki számára: a buddhizmus szellemi útját mindenki járhatja, az úton végigmenni azonban csak kevesek számára adatott meg.
Aki csupán elindul ezen az úton, az nem szabadul meg végérvényesen a boldogtalanságtól, a meddő vágyaktól és a szakadatlan újjászületések nyűgétől, ám elkövetkező megtestesülései egyre kedvezőbbek lehetnek, míg valamelyik életében egyszer talán eljuthat az életvágy és vele a lét kioltásának üdvözült állapotába, a nirvánába, azaz maga is buddhává, megvilágosodottá lehet. A buddhizmus hívei között már az első évektől kezdve megtaláljuk a korabeli Észak-India társadalmának szinte minden rétegét.
Amit a Mester tanított, az mindenki számára szólt, kirekesztve a rang, a vagyon miatti megkülönböztetést és elutasította az emberek varnák, kasztok szerinti értékelését is. Uralkodók álltak mozgalma és tanítása mellé, mint Bimbiszára, Magadha királya; hívei között egyszerű emberek és gazdag kereskedők, papok és harcosok is akadtak, de a szangha követői között volt tehénpásztor, utcaseprő, egykori rabló és kurtizán is.
A hagyományos vallási világgal való éles szembefordulása ellenére bráhmanák is követték, sőt legbizalmasabb és legbuzgóbb tanítványai a papi rendből kerültek ki. A tevékeny tanító munkába és szigorú aszkézisbe merült Buddhát nyolcvan esztendős korában, Kr. e. 480 táján érte a halál; körülötte ekkor már megszervezett vallási mozgalom tevékenykedett, tanítása azonban az eleven szó, és nem az írott betű formájában élt.
Miután meditációi során elérte a megvilágosodott állapotot és testétől elváló lelke a nirvánába tért, tanítványai elhamvasztották, maradványait pedig távoli vidékekre küldték szét, ahol ereklyéi fölé sztúpákat, emlékhelyeket építettek. A Buddha halálát, semmibe térését a jámbor hagyomány szerint rendkívüli események, jelek kísérték: földrengés támadt, megdördült a felhőtlen égbolt, halotti máglyája tüzét pedig az égből aláereszkedő vízsugár oltotta ki.
Buddha hosszú élete során - a városoktól távol, szent ligetekben tanított, nyilvános működését pedig gyakorta megszakította a meditáció magányának kedvéért. Soha semmit nem írt le abból, amit hirdetett: szavait környezete emlékezetében őrizte és szájról szájra adta tovább. Halála után azonban, az első szerzetestársak buzgóságának köszönhetően már megszülettek azok az első írások, amelyek a Mester 'valódi', 'hiteles' tanítása lejegyzésének igényével léptek fel, és amelyek anyagából a buddhizmus későbbi kánoni irodalma, szent könyveinek gyűjteménye összeállt. A hagyomány megőrzésének munkája során maga a buddhista mozgalom már igen korán irányzatokra, iskolákra bomlott, amelyek eltérő hagyományokat ápoltak és más-más életmódot kínáltak követőik számára; a mozgalom egységét az első századokban a szangha nagy tanácskozásai, 'zsinatai' ápolták.
A legősibb, bár végleges rögzítésre csak négy évszázad elteltével került hagyományt a théraváda iskola páli nyelvű kánona őrizte, amelyet sokan máig is hitelesnek - vagy alapjaiban hitelesnek - tekintenek, bár szinte bizonyos, hogy még ezek a művek sem magának Buddhának a szavait örökítették meg. Viszont a későbbi buddhista irodalomban Buddha tanításaként visszatérő alapvető tételek sora valamilyen értelemben biztosan magától a Mestertől való, függetlenül attól, hogy nem szó szerinti rögzítése mindannak, amit valóban mondott követőinek. Ebben az értelemben a buddhizmus kánoni irodalma nem forrása Buddha szavainak, hanem későbbi rekonstrukciója annak a gondolkodásnak, amely magának a vallásalapítónak és a követők első nemzedékeinek véleménye, hite volt.
A Buddha erősen filozofikus szellemű, az utókor és a modern vallástudomány által nem egyszer ateizmusként jellemzett felfogásának világosan felismerhető kiindulópontja a világ minden jelenségének átmenetisége. Szerinte minden, az anyagi és a szellemi valóság, az emberi egyén külső és belső világa is egyszerű elemekből áll, amelyek szigorú törvényszerűségek között mozognak, egyesülnek vagy szétválnak.
Az ezekben az összetevőkben rejlő belső törvényszerűségek forrása a dharma, a világtörvény, amely a kozmosz célszerű rendjét, a benne uralkodó anyagi és erkölcsi rendet is megszabja. Ezért maguk az egyszerű elemek is 'dharmák', tovább nem osztható, önálló minőségek. Ilyen a föld, a víz vagy a tűz, de dharma a szín, a hang, a gondolkodás, a vágy, az akarat, a betegség, a szépség, a gazdagság vagy a halál is.
Ezek az elemi szubsztanciák, a világ építőkövei tehát minőségek, anyagok, folyamatok, viszonyok, állapotok és képességek egyaránt lehetnek: közös tulajdonságuk, hogy belőlük valamilyen aktív hatás indulhat ki. A dharmákban különös hatóerő működik: keletkeznek, változnak, mozognak és megsemmisülnek, hogy újabb dharmáknak adják át a helyet.
Minden létezés a dharmák időleges konstellációjából fakadó élet, szakadatlan mozgás és változás. Az istenek vagy a lélek sem valamilyen szilárd állandóság: ennyiben az isteni lét és a lélek szakadatlan vándorlásának, sokszori megtestesülésének ősi elvét össze kell kapcsolnunk a lélek szakadatlan változásának, formálódásának dinamizmusával.
Az egymást követően két vagy több különböző testben megvalósuló lélek sem mechanikusan azonos önmagával, amennyiben pedig igen, akkor csak a benne megőrződő és munkáló akarat, hajlam és vágy révén. Ami így szakadatlanul létrejön, az élet, az állandó szenvedés, amely a mulandóság végzetének van alávetve. Ennek a 'végtelen végességnek' a megszüntetéséhez magát az életet, a szakadatlan újbóli megtestesülések sorozatát kell megszakítani, ez pedig csak a szenvedélyek, a vágyak és törekvések, végső soron az életvágy kioltásával érhető el. Ha egy lény -létformái, megtestesülései sorában - egyre inkább megszabadul ettől a tehertől és eljut a szenvedélymentesség tökéletes állapotára, akkor végéhez közeledik a lét világában megtett terhes vándorlása és eljön a nemlét nyugalma.
Ha valaki el képes jutni ebbe az állapotba, akkor még életében belép a megvilágosodottak, a szentek, a léttől szabadulók sorába, végső és végérvényes halálával pedig a semmibe, a nyugalomba, a nirvánába lép. Eddig a pontig tekintve Buddha 'dinamikus, spirituális atomizmust' hirdető tanítása látszólag pesszimista, hiszen a megváltás lehetőségét a nem-lét világába helyezi. Ám merőben más a helyzet, ha figyelembe vesszük, hogy az ő értelmezésében a létezés eleve a szenvedéssel, az ismétlődéssel, pusztulással és ujjá születéssel megterhelt negatív fogalom, vele szemben pedig a nemlét az örök boldogság stabilitása: a nemlét a valódi létezés, mint kiteljesedett nyugalmi állapot, a dharma végső rendjébe és harmóniájába való beleolvadás aktusa.
A Buddha tanítása szerint tehát a legalapvetőbb valóság, amelyre a meditációnak, a külsőségektől elvonatkoztató megértésnek irányulnia kell, a dharma fogalma. Ez elsősorban magát az egyetlen, végső, osztatlan, nyugalomban lévő valóságot jelenti, amelynek befogadására és elérésére törekedni kell. Egy másik jelentésben a dharma maga a tan, a törvény, amely az ide elvezető, aszkézissel, lemondással, a világ változandóságától való elfordulással jellemezhető utat jelöli ki. Harmadikként a dharma a világról való lemondás technikája, mint erény: egy olyan életelv és életvezetési modell, amelyet tanítványai és követői számára a Mester a nirvánába való eljutás ösvényeként ajánl.
A dharma mindezen jelentéseit birtokba venni akaró emberi magatartás maga a buddhizmus, mint mindennapi hit és életgyakorlat: a lelki összpontosítás hagyományos ind technikái épülnek általa olyan rendszerré, amely végül elvezet - a szenvedély- és akaratmentes élet állomásain át - a létakarás kioltásához, amely az igazi önmegvalósulás alapja. Az aszkézis gyakorlásában, a meditáció mélységének meghatározásában ugyanakkor már a tanítványok első nemzedékei életében sem volt egyetértés Buddha követői között.
A 'vének', az első aszkéták csoportja szó szerinti és maradéktalan Buddha-követést kívánt, a többiek viszont ennél engedékenyebb elveket vallottak. Bonyolította a helyzetet, hogy a Mester halálakor közösségének vezetésére nem jelölt ki örököst vagy örökösöket: az értelmezési viták így hamar elmérgesedtek és iskolák, irányzatok kialakulásához, a buddhizmus igen eltérő 'szigorúságú' fajtáinak kiformálódásához vezettek el.
A legendás hagyomány három nagy, korai 'zsinatról' tud, amelyek a szétválást és az elkülönülést véglegessé tették. Már ekkor elvált egymástól Buddha hitének hinajána (théravada) és mahajána értelmezése: a két mozgalom hívei a korai buddhizmus ortodox és neológ csoportjaként már külön-külön fogalmazták meg tanaikat, fegyelmi és rituális elveiket, sőt azt a tanító hagyományt is egymástól eltérően rögzítették, amely Buddha tanítását közvetítette a továbbiakban számukra.
Annak ellenére, hogy a Mester tanításának hagyománya a közös kiindulópont, a buddhizmus irányzatai az elmúlt évezredek során meglehetősen távol kerültek egymástól: a számtalan, időről időre felbukkanó irányzatot és iskolát nem is számítva a hinajána ('Kis szekér'), a mahajána ('Nagy szekér') és a később kiformálódó lámaizmus ('gyémánt szekér') az idők során teljesen önálló utat járt be és a buddhizmus három, alapjaiban közös, tanrendszerében és szertartásában azonban eltérő változatát hozta létre.
Buddha eredeti, intellektuálisan exkluzív, erősen aszketikus természetű tanításához a hinajána (théraváda) irányzat áll a legközelebb. Ennek kanonikus iratgyűjteménye a páli nyelven íródott és számos fordításban is fennmaradt tripitaká ('hármas kosár'), amely Buddha szájhagyományban megőrzött, majd a Kr. e. 1. sz.-ban Ceylon szigetén írásba foglalt tanításának gyűjteménye. Anyagában, amelyet a buddhizmus 'szent könyvének' tekintenek, a 'fegyelem kosara' a szanghá, a szerzetesi lét szabályait tárgyalja. A 'tanbeszédek kosara' a Megvilágosodott tanító és költői beszédeinek gyűjteménye, a 'metafizika kosara' pedig dogmatikai és bölcseleti kérdések taglalása, szigorúan tudományos, értekező stílusban.
Az ezekből a forrásokból kibontakozó tanítás szerint a világ térben és időben örök; egymás mellett és egymás után létező világrendszerek sokasága alkotja, amelyek az érzékiségek, az alakok és az alaknélküliségek régióiból állnak. A legalsó régió maga a durva anyag: itt van a hideg és a forró pokol, felette pedig a földtányér a tengerekkel és a szárazföldekkel. Az anyag világa az állatokat, az embereket, a szellemeket, az égitesteket és az alacsonyabb rendű isteneket jelenti. Az alakok régiója azoknak a magasabb rendű isteneknek az otthona, akik mentesek ugyan az érzéki vágyaktól, testük azonban finom anyagból van.
Az alaknélküliség régiójában anyagtalan, testetlen istenek élnek, akik a tér végtelenségébe, önmagukba, a semmiféleség nyugalmas egyformaságába merülve élik, világkorszakokat átível életüket. A felső régió mentes az örök ismétlődés és körforgás kényszerétől: ez a Brahmá feletti világ, amelynek elérésére Buddha törekszik. Az érzékiség régiójába tartozó világok szakadatlan keletkezésben és pusztulásban vannak. Egy-egy ilyen világ megsemmisülése erkölcsi romlással veszi kezdetét: az emberek alantas vágyaknak engednek, az istenek civakodnak, az állatok felfalják egymást; az élet egyre rövidebb lesz, majd pusztító háború következik.
Minden ilyen depresszió után átmeneti felemelkedés, virágzás következik, majd újabb hanyatlás, mindez pedig húsz alkalommal ismétlődik. A ciklus vége kozmikus összeomlással zárul, utána pedig minden kezdődik elölről. A buddhák - akik sorában a Mester csak egy - mindig a hanyatló korokban lépnek fel, kivezető utat kínálva a szakadatlan ismétlődések végzetes körforgásából. A létezők, így az eleven dolgok is dharmákból állnak.
Az ember a testiségtől az öntudatig ötféle ilyen dharmából, lételvből van felépítve. Az embert alkotó dharmák bonyolult oksági kapcsolatán és kölcsönhatásán múlik, hogy a lélek mindig újabb és újabb testben él tovább, nem tudva úrrá lenni a szenvedés, a vágy és a halál - illetve azok dharmái - felett. Az egyén számára erkölcsi tökéletesedés és arra épülő intellektuális erőfeszítés, szellemi összpontosítás által adódik lehetősége kilépni a világ ezen szakadatlan ismétlődéséből, örök körforgásából.
Az ide vezető tökéletesedésre serkentő parancsok nem az emberrel szemben közönyös istenek utasításai, hanem a dharmák, a világ rendjében benne rejlő természetes erkölcsi elvek, amelyeket a meditáció útján kell és lehet felismerni, cselekedeteinkben pedig az aszkézis és a józan önmérséklet útján lehet követni, annak érdekében, hogy az ember eljusson a lét értelmének felismeréséhez és a lét rabságából való szabaduláshoz, a nirvánához. Ami a gyakorlati moralitást illeti, a hinajána etikája a legfontosabb erénynek a nem-cselekvést, a passzivitást tekinti, hiszen ez a tétlenség a legalkalmasabb eszköz a kárhozatos szenvedélyek és vágyak kiküszöbölésére, a lét-közöny gyakorlására, a lélek önmagába fordulására.
A vallási kultusz irányítása a legrégebbi időktől fogva a szerzetesek kezében volt, akik a közösség átlagánál nagyobb mértékben és szigorúbban vállalták a mértékletességet, az egyszerűséget, a világ dolgairól való lemondást. Ők adtak példát és útmutatást a többi ember számára, különösen az imában és a gondolkodásban, a közösség viszont adományokkal gondoskodott a szerzetesek életfenntartásáról. A buddhista szerzetes az óta is az ima, az elmélkedés, a tanítás és az adománygyűjtés között osztja meg életét; komoly megbecsülésnek örvend, szellemi irányítója a buddhista közösségnek, élete pedig minta az egyszerű hívő számára a tökéletesség elérése tárgyában.
Az első időben a buddhista kultusz meglehetősen szegényes, egyszerű volt; a világtól való elvonuláson túl az emléktemplomokban és otthon elhelyezett ereklyék előtti tiszteletadásra korlátozódott. Később vált szokássá Buddha és a bódhiszattvák szobrainak felállítása, a nekik jelképesen felajánlott áldozatok bemutatása. Ez az ajándék nem a nirvána semmijébe enyészett buddháknak szól, hanem arra való, hogy a hívő a szertartás és a vele járó lelki összpontosítás által lélekben megtisztuljon, figyelmét a tanításra és az elmélkedésre összpontosítsa. Ám ez a jelképes, a vallási élet természetes rituális igényeit alig kielégítő kultusz az idők során kevésnek bizonyult: istenek, démonok hitével, a népi 'liturgia' elemeivel kapcsolódott össze.
Kialakult egy olyan gyakorlat, amelyben Buddha vallásfilozófiája és etikája a vallási élet szokványos külsőségeit öltötte magára: az adomány és a tisztelet célt talált és értelmet remélt, isteneket és szenteket teremtett a maga számára. Ez a gyakorlat magának Buddhának a tanításától idegen ugyan, de már a hinajána szigorú irányzatában is megtörtént az, hogy a Megvilágosodottak kezdték 'kozmikus istenként ' tisztelni, a mahajána és a néphit pedig rövidesen már Buddha 'szikár' hitét gazdag mitológiai és istenvilággal, a jámborság jeleinek sokaságával társította.
Ebben a folyamatban nagy szerepet játszott, hogy Buddha követői között, akik az idők során egyre többen lettek, voltak olyanok, akik az eredeti tanítás morális szigorúságát és arisztokratikus, magas intellektuális és spirituális igényszintjét igyekeztek összhangba hozni az átlagember vallási elvárásaival. Az ő nézetük nyert végül formát a buddhizmus mahajána irányzatában.
A mahajána elismeri a szent iratok hinajána által megszabott kánonát, ezt azonban saját hagyománnyal, a szútrák (tankönyvek) ránk csak tibeti és kínai változatban maradt magyarázó anyagával pótolja ki. Ennek a kezdettől népszerűségre törekvő irányzatnak az értelmezésében nem a Buddha elérhetetlen tökéletessége és az 'arhatok', a szentek már-már emberfeletti kiválósága a mértékadó, hanem az öntökéletesítés 'praktikus' útja, amely minden hívó számára elérhető és követhető.
A mahajána sajátos létbölcseleti rendszert is kidolgozott. Felfogása szerint a valóság elemekből: földből, vízből, tűzből, levegőből, éterből és tudatból, az azoknak megfelelő dharmákból áll és lényegét tekintve a kozmikus főistenné magasztosult
Mindenség-Buddha megjelenési formája. Éppen ebből következően és a hinajána értelmezésével ellentétben a világ dolgai ebben a felfogásban nem pusztán lényegtelenek, mulandóak és szenvedéssel teltek, hanem a panteista módon felfogott Buddha-istentől vannak áthatva. De a Mindenség-Buddha nem teremtő, büntető, gondviselő isten, hanem a megváltás ígérete; a tudatlanság és a szenvedélyesség következtében azonban az emberek képtelenek ezt belátni. A világ üdvözítő, jó rendjének birtoklásához tehát nem a nirvánára, a világból való radikális kilépésre van szüksége az embereknek, hanem a valóság lényegének belátására, felismerésére, szellemi-erkölcsi átalakulásra és megújulásra.
A hinajána tanítása szerint az igazi cél az egyén öntökéletesítése, a passzivitás, a világ dolgairól, az emberi közösség örömeiről való lemondás. Kevesen vannak tehát, akik erre képesek és buddhává, megvilágosodottá válhatnak, olyanokká, akiknek aszkézise, léte és nirvánába távozása nem pusztán önmagáért, hanem másokért is van.
A mahajána ezzel szemben úgy véli, hogy a buddhák, a buddhává létre képes emberek száma végtelenül sok és minden hívő feladata, hogy ne csak maga törekedjen a megvilágosodottságra, de másokat is segítsen ezen az úton. A mindenség-Buddha isteni tökéletessége mellett kialakul az 'úton lévő Buddhák' fogalma: ők azok, akiket a mahajána terminológia 'bodhiszattva' néven nevez. Akik célként tűzik ki a tökéletesség elérését, bodhiszattva-fogadalmat tesznek: ennek lényeges eleme annak a készségnek a kinyilvánítása, hogy a fogadalmas - saját meditatív önépítése mellett - minden lénynek segít, mindig másokért tevékenykedik.
Az ilyen magatartás elvi alapja a saját és a másik én közötti határok viszonylagosságának tudata, annak a hite, hogy minden lény kölcsönösen áthatja egymást, összetartoznak, egymásnak - és a Mindenség-Buddhának - a tagjai. Ha valaki a mahajána sajátos ekléziológiája szerint az erények magasabb fokára emelkedve magasabb rendű világban vagy magasabb rendű helyzetben születik ujjá, ott is szabadítóként és közbenjáróként tevékenykedik a többiek érdekében. Amíg a hinajána nirvánája a lét kialvásának semmije, addig itt a bodhiszattva-lét aktív, dinamikus, hiszen tartalma a másokkal szemben gyakorolt jótétemény.
A mahajána követője tehát arra törekszik, hogy maga is bodhiszattvává, végső soron buddhává legyen, ám miközben halad előre a tudás és az erény útján, de még nem jut el a kellő tökéletesség állapotáig, tiszteli azokat, akik előtte már - amolyan 'szentekként' - megtették ezt az utat, és akiknek a segítő támogatására ő maga is számíthat.
A mahajána gazdag istenvilágot és mitológiát is teremtett. Tanítása szerint egy-egy világérában is számtalan buddha és bodhiszattva van, akik földi jelenlétükkel ajándékozzák meg a világot. Közülük a két legnagyszerűbb 'isteni' inkarnáció Amitábha-Buddha és Vairócsana-Buddha. Amitábha a kozmosz nyugati részének paradicsomkertjében él és a megváltáshoz segíti hozzá az őt esdőket, az útmutatásért hozzá fordulókat.
A nirvána felé vezető út nem a lemondás és az aszkézis, a meddő bölcsesség útja, hanem a belé vetett hit, az iránta való bizalom és az általa való ismeret. Ennek a gondolatnak a jegyében Amitábha a népies szemléletben legfőbb Buddhává, végtelenül üdvözíteni képes főistenné vált, akinek alakját gazdag kultusz és rituális rendszer veszi körbe. Kelet-Ázsiában Vairócsana-Buddha alakja vált hasonlóvá, akit a jelenségek sokaságában megmutatkozó Mindenség-Buddha inkarnációjának tekintenek.E két kiemelkedő alakon túl számtalan más buddha is létezik, akiket gyakran azonosítottak a buddhizmust befogadó vallások és kultúrák hagyományos istenalakjaival.
Vannak meditációs - vagy ember-buddhák vagy olyanok, akik az elemek, az évszakok vagy egyes lelki képességek patrónusai. A buddháknak és a megdicsőült, célba érkezett bodhiszattváknak már-már panteonszerű sokasága természetessé tette, hogy a mahajána buddhizmus döntően kultikus irányba fejlődött. Az elvont vallásbölcselet, az aszketika és az etika mellett a segítő, megváltást hozó buddhákhoz intézett fohászok a szómágia varázsformuláivá sokasodtak. A buddhák, bodhiszattvák, a kíséretükhöz tartozó szellemlények, a néphitben megsokasodó istenek kultusza gazdag templomi szertartásokat hozott. A szentélyek megteltek az égi lények képeivel, szobraival, ereklyéivel, akik számára mindennapossá lettek az áldozat felajánlások és körmenetek.
Ahol a mahajána buddhizmus gyökeret vert, a helyi istenvilág szinkretisztikus módon beépült az új vallási világképbe és kultuszba; fő alakjait gyakran valamely buddha-inkarnációval vagy aspektussal azonosították, vagy 'kis istenekként', démonokként tartották számon. Az így kialakult gazdag vallási élet megnövelte a szerzetesség, a papság fontosságát: a buddhizmus, mint sajátos "egyház" komoly társadalmi befolyáshoz, hatalomhoz, tekintélyhez és vagyonhoz jutott ezen a módon.
Bizonyos vidékeken polgárjogot nyert a rítusformákat önértékűnek tekintő tantrizmus, a varázslás is, amely Ceylonban és Dél- Kelet Ázsiában a hinajána irányzattal él együtt. A mahajána szélsőségesen ritualista változata a lámaizmus, a 'gyémánt szekér', amely Tibet, Mongólia vidékén talált otthont, sőt Tibetben egy szakrális alapon megszervezett ország államvallásává lett.
A kezdeti missziós sikerek után az Észak-Indiát egyesítő Maurija dinasztia uralkodója, Asóka tett különösen sokat a buddhizmus terjesztése érdekében. Ekkor tért Buddha hitére Ceylon és megindult a missziós munka Dél-Kelet Ázsia, Kína és Belső-Ázsia irányába is. Asóka sokat tett a buddhizmus szervezeti megerősítése érdekében is: szabályozta a szerzetesség belső életét, tiltotta a hitvitákat, igyekezett megőrizni Buddha követőinek hitegységét.
A brahmanizmus halála után meginduló ellentámadása viszont azzal a következménnyel járt, hogy a Megvilágosodott követői rövid idő alatt kiszorultak Indiából: csak a peremvidékeken, Nepál hegyei között vagy Ceylon szigetén maradtak fenn, a buddhizmus súlypontja viszont a Hindusztán félsziget területén kívüli régiókba helyeződött át. időszámításunk kezdete körül az indonéz szigetvilágtól Kelet-Turkesztánig egyre erősödött a buddhizmus szellemi jelenléte, a dinamikus terjedés 'ára' pedig a népszerű mahajána irányzat kiformálódása volt.
Míg Indiában éppen a populáris ritualizmus tette védtelenné a mahajána irányzatot a megújuló hinduizmussal szemben, itteni történetére pedig végül az iszlámhódítás tett pontot, addig más régiókban ez és a szinkretisztikus nyitottság biztosította a mozgalom sikerét.
A mahajána már időszámításunk kezdetén megjelent a Himalája északi oldalán: a kínai misszió ekkor még csak átmeneti eredményeket hozott, a Kr. u. 5. században azonban Buddha hite diadalmaskodott Tibetben, gyors terjedésnek indult Kínában. Ennek a folyamatnak fontos állomása volt a teljes buddhista hagyomány anyagának tibeti, majd kínai nyelvre történő átültetése: a további keleti irányú misszió már erre a fordításirodalomra támaszkodott.
A rákövetkező évszázadban kezdődött a buddhizmus története Japánban, ahol - csakúgy, mint Kínában - rövidesen szinkretizmusba került a hagyományos helyi kultuszokkal és maga is átformálódott. Időközben a hinajána központja Ceylon szigetére tevődött át (ahol, Kandyban Buddha legértékesebb ereklyéit máig is őrzik), a mozgalom théravadá változata pedig folyamatos missziói révén Burma, Thaiföld, Indokína, vezető vallási mozgalmává lett.
Az ókor vége után ismét nagy megpróbáltatások korszaka következett: Kínában, Koreában időről időre vallásüldözések lángoltak fel, Tibet és Mongólia (vagy éppen a dél-szibériai burjátok) buddhizmusa pedig a maga sajátos lámaizmusával a világtól elzárt önálló fejlődés útjára lépett. Komoly veszteségeket hozott az iszlám megjelenése is: a mai Indonézia buddhista kultúrája ezt nem élte túl, magában Indiában és a Közép-Keleten pedig a további terjeszkedés lehetőségei végleg elenyésztek. Kínában erre az időre tehető a helyi buddhista kultúra összeolvadása a kínai univerzalizmus eszméivel, Japánban pedig a sintoizmus viszonylatában bontakozott ki hasonló folyamat.
A buddhizmus, mint világvallás történelmi sorsában nagyobb változásokat már csak a 20. század hozott. A Szovjetunióban, Mongóliában, majd Kínában kibontakozó kommunista uralom felszámolta vagy működésében erősen korlátozta a buddhista közösségeket. Tibet Kína általi 1950-es bekebelezése a dalai lámák és a tibeti buddhizmus politikai és szellemi befolyását törte meg, az 1960-as évektől pedig Buddha követői üldözött, ellenzéki mozgalommá lettek Vietnam, Laosz, Kambodzsa területén is. Korunkra ezen országok zömében a buddhista hit és kultúra visszanyerte ugyan szabadságát, az elszenvedett csapásokat azonban még alig sikerült kiheverni.
A buddhizmus nemzeti-vallási reneszánsza bontakozott ki viszont Thaiföldön; Burmában a diktatórikus kormányzat lépései, Sri Lankán a szingaléz-tamil, azaz buddhista-hindu ellentétek tették göröngyössé az utóbbi évtizedek fejlődését. Az utóbbi idők újdonsága viszont, hogy a buddhizmus eszméi és missziós mozgalmai utat találtak Amerika és Nyugat-Európa felé is, ahol a keleti meditációs technikák, a belső öntökéletesítés törekvései és a békés, erőszakmentes emberi magatartás buddhista eszméi bizonyultak különösen vonzónak. A lényegéből fakadóan egységes szervezettel nem rendelkező buddhista világközösség a II. világháború utáni évektől egyik fő szorgalmazója lett a világ vallásai közötti békés együttműködésnek és közeledésnek. Korunkban ezt a szerepvállalást főként a dalai láma nemzet- és vallásközi tevékenysége szimbolizálja, de ettől függetlenül is a Kelet és a Nyugat közötti vallási és kulturális kiengesztelődés erői között a buddhista közösségek előkelő helyet foglalnak el. A nyílt üldözéseket leszámítva viszont a vallásnak a nyugati világban-korunkban tapasztalható válsága a buddhista világközösségre alig hatott: maga a hit is megmaradt a konzervatív hagyományőrzés álláspontján és a modernizálódó társadalom számára is értékként tudta kínálni etikája, az emberi kapcsolatokról vallott felfogása egyes elemeit, amelyek összhangba hozhatónak bizonyultak a modern civilizáció követelményeivel.
Buddhista közösségünk a nemzetközi Nepáli-Bhutáni Buddhista Drukpa Kagyü közösség tagja. Szellemi tanítónk és mentorunk Tiszteletreméltó Khenpo Kalsang. „Minden ember Buddha természetű, a hívő - gyakorló dolga, hogy önmagában felismerje a Buddhát.”
Jelentkezzen hírlevelünkre, hogy értesülhessen legújabb programjainkról, rendezvényeinkről.
Látogatók száma: 5 292 189 fő, jelenleg: 3 fő. Ma eddig: 265 fő
Adatvédelmi szabályzat | Impresszum | Tárhely
Copyright 2020 Magyarországi Drukpa Kagyü Buddhista Közösség.
